Kedvesnapszlóm!

Azt javaslom magamnak, hogy mégse legyek teljesen kitárt könyv (részegen: gitárkönny) előttem, mert attól még én is megrémülök, és akkor mi lesz azokkal, akik eleve sem szépek. Úgyhogy további intézkedésig stilizálom magam, persze csak gyenge fokon és lassú tűzön, ami partyt mos (lsd: diszkótüzek), hogy ne legyek azért mégse félreéghető, vagy akár éghetetlen. Értem. Égő.
Tehát sörömpölnek a dobozok, mint a Baltazárnál összegyűlt pár pohár (Horvát Kárcsi), a részeg, vak, süket, néma, beteg, magányos zongorista visszakérdez, hogy miért pont én? - amiért pofon jár, és ekkor tartunk ott, hogy lehalkítom az egészet a picsába, és megpróbálok idefigyelni. A rádiót imádom.
Csakhogy ekkor sem tudok figyelni, mert a fölöttünk lakó elefánt féltizenegykor is úgy nyargalászik, mint egy kávéba mártott körzővel tíz lépésről segglyukon talált süldő kenguru, és ennek olyan hangja van, hogy azt nem kívánom senkinek. Különösen nem én, és nem nekem, és nem mindig. (Asszem egyedül a soha maradt ki a hülye szavak listájáról.)
Most elhallgatott. Vagy elesett, és még gurul, ami ugye halk dolog a hatvan kiló emberre rakódott százhúsz kiló zsír csillapító hatása miatt. Gurul a nagy Ő, ki tudja halál meg? És nagyon csúnya dolog ilyesmit szóba hozni, de csendes, és ezért jól esik. Aki a csendnél jobbat tud, kiáltson!

Esküszöm, elköltözök egy másik lakatlan bolygóra!



De térjünk a lényekre:

Minap azt mondta nekem egy embernek látszó tárgy, hogy ő

egy pizzériázóban dolgozik.

Elgondolkodtató.
(Annyi mentségem van, hogy valójában mondta volna bárki másnak is, de én pont ott voltam.)

Én nem is tudom..