Azt ígértem, hogy nem. De. Szokjunk hozzám. Ha én egyszer azt mondom, akkor.
Addig meg. És most azonban.
Semmi amúgy, most sincs mit mondanom, de kitalálok valamit, ha addig éltek is!
Ezzel időt nyertek.
Használjuk ezt ki, addig lássunk tisztán! Megmondom: nekem mindegy - és ezt most azoknak mondom, akik kérdezik. Tényleg teljesen mindegy.
Mostanában figyelek magamra nagyon. Rá se nézek a mérlegre! De tényleg, félrértve a viccet, komolyan nagyon figyelek, szinte alig alszom, és közben szotyizok. És ahogy figyelem, látom, hogy egyre nagyobb. Az alakom. Mondjuk szép formájú, ahogy például egy villanykörte, vagy egy sima körte, vagy két sima fél körte.
Mellé sörrel, öblös hasú korsóban.
Meg problémáim vannak az ivással is. Ma kérdezte a kirendelt orvos, hogy rendszeresen iszom-e. Csak néztem, hogy komolyan gondolja-e. Mégis mit képzel? Mi vagyok én? Kaktusz? Persze bazmeg, hogy rendszeresen! Az egyik anyám szivacs volt! Hirtelen a tegnap előtt éjjeli betűszomjom jutott eszembe. Ezt gyorsan stilizáltam, a könyvet kicseréltem ásványvizes műanyagüvegre, és ehhez képest kapásból bemondtam az igent. (Az ehhez képest és a kapásból közötti szünetben hülyén nézett rám a doktornő, majd elküldött hugyozni. Szerintem sejtett valamit.) Amúgy jó előre igyekszem megnyugtatni minden kedves betelefonálót: a sztár jól van, csak véletlenül. A rendőrök nullahuszonnégybe figyelik, szotyiznak, és ha észrevennének valami gyanúsat, azonnal.
Rögtön.
Kérem, álljanak hátrébb, nincs itt semmi látnivaló!
